Vedd komolyan!

Szerző: Szabó Tibor - Coach.Tibtib

Még alig indult el az idei tanév, máris meghalt egy diák. Egy 16 éves fiú nem iskolába ment, hanem öngyilkosságot követett el. Az anyja hiába hívta este telefonon, hiába küldött üzeneteket neki, nem érkezett válasz. A fiatalembert hol lányok, hol fiúk piszkálták az osztályban.

Néhány évig én is tanítottam középiskolákban, azután abbahagytam. Nem bírtam nézni, ahogy beszéltek egymással a fiatalok, azt, amilyen durván beszóltak egymásnak, néha még annál is továbbmentek. Mivel tehetetlen voltam, a próbálkozásaim elbuktak, így a saját nyugalmam és egészségem érdekében a távozást választottam. Ez természetesen nem megoldás.

A középiskolákban ritkán van arra lehetőség, hogy az életről beszélgessünk, és megtudjuk, mi áll egyes tanulók családi hátterében. Ugyanúgy veszélyeztetett az a fiatal, aki hallgat, elbújik a sarokban, igyekszik láthatatlanná válni, mint az, aki bár harsány, nyitott a vakmerő dolgokra, hétvégén, néha hétköznap is iszik, drogozik.

Kockázatos lenne azt kijelenteni, hogy a 16 éves fiatalember osztálytársai hibáztak. Vagy az osztályfőnöke, vagy a tanárai, vagy az iskola. Vagy a szülei. Vagy netalán ő saját maga. Nem mindenki tud kiállni a saját érdekeiért, sokszor még felnőttként sem. Nem minden szülő tud kellő figyelmet adni a gyerekének. A tanároknak egyszerre 20-30 diákra is figyelnie kell, szorítja őket a tanmenet, az iskola, a szülők, a kollégák és a diákok elvárásai.

Mégsem mentenék fel senkit. Amikor ez a fiú mondta az anyjának, hogy piszkálják, arra oda kellett volna jobban figyelnie. Különösen komolyan kell venni azt, amikor valaki utal arra, hogy inkább meghalna. Sokan hajlamosak félvállról venni az ilyen kijelentéseket, legyinteni egyet: “ugyan már! Depis vagy?” Komolytalan ígéretnek tartják, betegnek gondolják, vagy nem merik belátni, hogy valóban elkövetheti az öngyilkosságot.

Az osztálytársak és más fiatalok, akik bántanak valakit, nem ok nélkül teszik. Otthon is gyakran azt látják, hogy nem fogadják el egymást a családtagok, a szülők, erősnek kell lenni, vagy félre kell állni, más mintákat nemigen látnak sok családban. Ezért az iskolában is vagy erősnek mutatják magukat, vagy meghúzódnak. A konfliktusokban az nyer (látszólag), aki elég hangos, nagyobbat szól be, esetleg odacsap. Ha pedig el akarja terelni magáról, a gondjairól, a gyengeségeiről a figyelmet, akkor keres egy bűnbakot.

Az iskolai és munkahelyi (néha baráti) közösségek gyakori jelensége a bűnbakképzés. Már csak az a kérdés, hogy a bűnbak mindezt hogyan éli meg – vagy éppen hogyan éli túl.

Nekünk, felnőtteknek el kell mondanunk a fiataloknak és mindazoknak, akik még ezt nem merik elhinni: szabad és kell segítséget kérni, ha baj van! Az utolsó pillanatig szabad és kell. Amikor már visszafordíthatatlan a helyzet, akkor már nincs mit tenni, de addig lehet. Szülőnek és tanárnak tudnia kell azt, mint minden szakembernek, hogy ha bántalmazás, kétségbeesés miatt fordulnak hozzá, azt komolyan kell venni. Ha mi nem tudunk segíteni, akkor keressünk valakit, aki tud! Minden szülő felelős a gyerekéért, minden tanár felelős a tanítványaiért egy adott ideig és szintig. Ha tudunk, segítsünk, de legalábbis ne vonjuk kétségbe azt, hogy baj van. Ha nem tudunk segíteni, akkor kérjünk segítséget mástól.

Nehéz a fiú osztálytársainak. Egy életen át ott lesz velük a gondolat: valakit nem betegség vagy baleset miatt veszítettek el, hanem azért, mert kitaszították, bántották, mert nem látott más kiutat abból a szörnyűségből, amit tőlük kapott. Ha nem most, később szinte biztosan megjelenik majd bennük a bűntudat, a szorongás, az önvád, s azzal meg kell küzdeniük, ami elég nehéz lesz. Még akkor is, ha erről nem csupán ők tehetnek, hanem az egész rendszer, ami nem tett azért, hogy az a fiú elfogadást és szeretet kapjon abban a közösségben, ahová minden nap tartozott. Életre szóló lecke ez nekik, a tanáraiknak és a szülőknek is, talán ezek után beszélnek végre néhányan arról, hogyan is kellene bánni egymással egy közösségben, vannak határok, amiket nem szabad átlépni…