Kemény téma jön. Az egyik csoportban, akikkel együtt dolgoztam, felmerült, hogy egyik volt társuk néhány hónapja öngyilkosságot követett el. A napokban egy középiskolás diák akasztotta fel magát. Egyes kommentárok szerint a tanároknak észre kellett volna venniük, hogy mire készül a tanítványuk.
Az öngyilkossági gondolatok bizonyos életkorokban és élethelyzetekben szinte természetesek, mert a kríziseinket nehezen éljük meg, nehéz róluk beszélni a szégyen, a tabuk miatt, vagy éppen az elutasító, nem meghallgató környezetünk akadályoz. Egyik ilyen krízisidőszakunk a kamaszkor, ami az egyik (ha nem a) legnehezebb életszakaszunk, és sokat foglalkozunk a halál kérdésével is. Szóval azért, mert sz.rul vagy, de piszkosul, még nem vagy (feltétlenül) pszichiátriai eset, „bolond”. Egyszerűen elért a mélypont a krízisedben.
Visszatérve a címre: még komoly tapasztalatokkal bíró szakembereknek sem mindig sikerül észrevenniük, hogy valaki mire készül, és megakadályozni sem könnyű, hiszen aki öngyilkosságra gondol, vagy már tervezi, nem mindig ad egyértelmű jelzéseket. Sokan azt mondják magukról vagy éppen a környezet beszél így róluk: szomorú, „depis”, maga alatt van. Ezekből nem következik feltétlenül a tragédia.
Mit tehetünk? Figyeljünk továbbra is egymásra. Ha tudunk, segíthetünk, támogathatunk, ha nem tudunk, ajánljuk figyelmébe a 24 órában elérhető lelkisegély-szolgálatokat, illetve azt, hogy érdemes megpróbálni egy szakemberrel beszélgetni, bármennyire is nehéz vagy fájdalmas. Ami felesleges: vitatkozni vele, lebeszélni, „hülyeségnek” tartani a gondolatait. Ezekkel csak rontunk a helyzetén, szégyenné tesszük azt, ami így is nagyon fáj neki. Ugyanakkor csökkenteni akarjuk a saját félelmeinket és bűntudatunkat. Mert ha bekövetkezik a tragédia, mi akkor is itt maradunk, és mi lesz akkor velünk? Fel kell dolgoznunk, hogy nem tudtunk segíteni, meg kell küzdenünk az önmarcangolásunkkal, elfogadnunk, hogy nem vagyunk mindenhatók.
Én magam évekig dolgoztam segítő szolgálatnál, ahol időnként megkerestek bennünket cry for help (segítségért kiáltó) emberek. Megtanultuk, hogyan beszélgessünk velük, és nagy öröm volt, amikor úgy fejeztük be a beszélgetést, hogy túljutott a nagyon kritikus egy-két órán.
Ez az egyik legfontosabb tudás az életemben, amit megtanultam: ha nagyon-nagyon rossz, az elmúlik, csak ki kell bírni azt a pár órát. Utána is rossz lesz, de már nem olyan borzalmasan elviselhetetlen, és akkor már észre lehet venni a reménysugarakat is.