Az egyik ügyfelem, aki családterápiás konzultációra jár hozzám, feszülten érkezett a minap. Vasárnap családi ebédre készült, mert a kisfia 5. születésnapját készültek megünnepelni. Összetartó, szeretetben élő emberek közössége a családja. Azonban ügyfelem (nevezzük Marcsinak) nincs jó viszonyban az apósával, és éppen az egyik barátjával is megnehezedett a kapcsolatuk. Marcsi azt mondta a férjének, hogy biztosan rosszul sikerül majd a hétvége, és már egy héttel előre elkezdett mérgelődni ezen.
Azután az ülésünkön beszélgettünk az apósával való viszonyáról, amivel már korábban is foglalkoztunk. A közös munkánk alatt Marcsiban elindultak folyamatok: ő maga mondta, hogy elkezdte jobban megérteni a körülötte élőket, empatikusabbá vált. Ez nagy siker mindkettőnknek, hiszen akár coachingról, akár terápiáról van szó, az egyik legnagyobb eredmény, ha megértjük az emberi kapcsolataink működését, belehelyezzük időnként magunkat a körülöttünk, a velünk élők helyzetébe, még akkor is, ha rosszban vagyunk, utáljuk egymást.
Az ülésünk nagyobbik részében a barátjával való viszonyával foglalkoztunk. Egy sokéves barátságban is lehetnek mélypontok. Amikor valamelyik fél vagy mindketten személyes gondjaik, nehézségeik miatt eltávolodnak egymástól, vagy azért, mert nem találják egy ideig a korábban meglévő közös hangot. A barátságban – hasonlóan mint a házasságban, a párkapcsolatban – szerintem az a legnagyobb érték az őszinteség, a bizalom és a szeretet mellett, ha a mélypontokon is túl tudnak lendülni. Marcsi értette, és a beszélgetésünk után még jobban megértette, hogy a barátja most több okból is nehéz helyzetben van, és amikor túllesz a saját nehézségein, akkor újra megerősödhet a kettejük kapcsolata. Addig pedig ki kell tartani.
Ülésünk utolsó részében azzal foglalkoztunk újra, ami a kezdeti témája volt: mi lesz vasárnap? Marcsi eleve eldöntötte: rosszul alakul a nap. A férje szerint ezt máshogy is meg lehetne közelíteni.
Szoktam egy példámmal jönni hasonló szituációkban, ezt elmondtam az ügyfelemnek is. Tegyük fel, hogy egyedül van, szombat este buliba készül. Kicsinosítja magát, felvesz egy dögös ruhát, és arra készül, hogy aznap megismerkedik egy szimpatikus fiatalemberrel. Készülhet úgy is, hogy ez is csak egy unalmas este lesz, még csak táncolni sem fog senkivel, nemhogy összeismerkedni valakivel, akivel számot cserélnek, újra találkoznak. Hasonló a helyzet akár egy állásinterjún is: ha eldöntöd, hogy a mosolyoddal és a kedvességeddel vagy épp a magabiztosságoddal megnyerő leszel, akkor megnő az esélyed, hogy téged válasszanak, vagy második körös beszélgetésre elhívjanak. De odamehetsz fásultan, unottan is, és csak akkor vesznek fel, ha te vagy az egyetlen jelentkező. TE döntesz: a szombati randiról, az állásinterjúról, a gyereked születésnapjáról.
Felhoztam még azt is, hogy gondoljon bele: ott lesz az apósa, akit épp nem kedvel, meg a barátja, akivel most annyira nincsenek jóban, de! Ott lesz a családja, akiket szeret: a kisfia, akiért rajong, a férje, aki igazi társa, a szülei és más rokonai, akikre bármikor számíthat. Szóval egy csomó ember, akik várják ezt a családi eseményt. Koncentrálhat arra, hogy a sok szervezés és a nap öröme meglegyen, meg persze figyelhet arra is, hogy ott van két ember, akikkel nem feltétlenül érzi most jól magát. Bárhogy alakul, én elfogadom, és várom a jövő heti találkozónkon.
Mi történt? Vasárnap este írt az ügyfelem, hogy fantasztikusan sikerült a születésnap, mindenki jól érezte magát, az apósa sem szólogatott be, a barátja sem duzzogott, ügyfelem kisfia, férje és szülei nagyon boldogok voltak.
Lehet, hogy tényleg fejben (is) dőlnek el a dolgok?
Szerinted a konzultációnknak volt hatása a sikeres családi ünnepre?